Mintha általános emberi szokás lenne, hogy minden negatív érzést a fulladáshoz hasonlítunk. Érthető, hiszen a légzés, mint olyan alapvető életműködés, tehát ennek hiánya érzékelteti a helyzet drasztikusságát. A kérdés azonban az, hogy a pánik azonosítható-e ezzel az érzéssel?
Egy-egy roham alkalmával valóban olyan, mintha a víztömeg alatt a kiutat keresném. Ide-oda cikáznak a gondolatok, keresem a potenciális megoldásokat az adott szituációra, azonban közben mélyebbre sodródom, elhomályosul a látásom és a legszívesebben üvöltenék, de már arra sem vagyok képes.
Bár az is igaz, hogy mikor pánikolok, a légzés nem teljesen lehetetlen úgy, mint a víz alatt, csupán nehezebb, mint általában. Ettől eltekintve viszont a fulladás igen szemléletes, majdhogynem pontos. Tehát ha valakiről kiderül, hogy pánikbeteg, gondolj arra, hogy számára a metrózás, az idegenekkel való kommunikáció, vagy (mint az én esetemben) az egyedüllét olyan, mint a fulladás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése