Pánikbeteg vagyok.
Pánikbeteg vagyok.
Pánikbeteg vagyok.
Pánikbeteg vagyok.
Pánik - rengeteget használjuk a mindennapokban, mégsem teljesen tiszta sokak számára, hogy mi is az a pánik. Talán a fulladáshoz lehetne hasonlítani, de az sem egészen pontos.
Nem kapsz levegőt. A mellkasod olyan erővel szorít, mintha bármelyik pillanatban kiszakadhatna a helyéről. Könny szökik a szemedbe a félelemtől, az elkeseredéstől, hogy ismét megtörténik. Ködfátyol ereszkedik az elmédre és képtelen vagy reálisan gondolkodik. Adrenalin cikázik a testedben, felkészít arra, hogy megküzdj a veszéllyel, esetleg elmenekülj előle. Talán az lenne a legjobb, ha egyszerre tudnád a kettőt megvalósítani: egy helyben maradva megküzdeni vele és elfutni olyan messzire, amennyire csak lehet.
A legrosszabb az, hogy ez nem olyan, mint a szimpla félelem. Ha félsz a magasságoktól, azt mondják menj fel néhányszor egy toronyba és hopp, már túl is vagy rajta. Ugye milyen egyszerű volt? Közben foghatja a kezed a barátod, a barátnőd, anyukád. Azonban ha pánikbeteg vagy, a dolog korántsem ilyen egyszerű, hiszen önmagad ellen küzdesz, és senki sem foghatja a kezed: egyedül kell megvívnod a csatát önmagad ellen. Ráadásul az én esetem még rátesz erre egy lapáttal, hiszen amitől félek, az maga az egyedüllét. Hogyan is tudnék megküzdeni ezzel egyedül? Borzasztó, véget nem érő ördögi kör.
De ki fogok ebből mászni. Nincs olyan gödör, ami elég mély lenne a számomra. Ha valamit igazán szeretnék, megküzdök érte. Be akartam kerülni az ország egyik legjobb gimnáziumába és sikerült, megtanulnom, amit meg kell, valamint egy csodálatos barátot is halásztam magamnak. Ez sem lehet annál sokkal nehezebb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése